A
Jelkép
A
munkához szükséges anyagok, szerszámok jellegzetes szaga, ami máskor oly
ismerősen és nyugtatólag hatott rá az elmúlt évtizedek során, egyszer csak
súlyos teherként ült az érzékszerveire. Kezében gyűrögette a levelet, és a
munkától érdes ujjaival újra, meg újra végig simította a vörös viaszba foglalt
– akár művészinek is nevezhető – pecséten. Lelki szemei elé tódultak azok az
emlékek és érzelmek amiket a jellegzetes forma jelképezett és jelentett neki az
évek során.
Eszébe
jutott mikor még nem érezte tehernek a mindennapok apró-cseprő problémáit,
hiszen volt baja elég, például, hogy étel jusson legalább minden másnap a
gyomrába. Törékeny, beteges alkatú ifjú volt és ez miatt hamar kifulladt és nem
bírta az egyszeri fizikai munkát, így nem onnan ételt nem szerezhetett, annyira
pedig nem volt jóképű, hogy abból éljen meg. Egyszerű utcagyerekként pedig nem
is mert a tanulásra gondolni, mint lehetőségre, pedig a tehetsége éppen meg
lett volna hozzá, még talán a türelme is de valószínűleg fiatalon még a
felnőttkor előtt éhen veszik, halálra fagy, vagy egyszerűen elviszi valami
betegség ha azon az esős napon, mikor már harmadnapja is csupán valami
szemétdombról összeszedett rothadó gyümölcs került a gyomrába nem találkozik a
pecséttel. Akkoriban feltekintett rá mint valami megmentőre. Olyan jelkép volt
ami enni adott neki, szállást a feje fölé és tengő-lengő napok helyébe
állandóságot, célt és létbiztonságot. Semmi sem volt addigi nyomorúságos
életében amire így tekinthetett volna, hálával telt szemekkel tekintett rá
minden alkalommal amikor csak a szeme elé került. Mikor kért tőle valamit akkor
úgy teljesítette mintha a legfelső, istenek felett álló hatalom parancsolta
volna. Feltétel és fenntartás nélkül hitte az igazát és itta magába a tudás
minden apró morzsáját amit neki juttatott. Ezután gyorsan elszaladtak az évek,
a korábbi nélkülöző éhező idők elmaradtak mögötte és a feledés jótékony homálya
borult rájuk. Gyarapodott mind lélekben, mind szellemben, mind testileg és igen
még anyagilag is. Az utcai csavargóból először inas, majd mesterember vált.
Megismerte a szakma alapjait, megbarátkozott a munka egyszerűbb fogásaival, de
hol voltak még a képességei az igazi mesterekhez képest, aki valósággal
parancsolni tudtak az anyagnak a műhelyükben, akiknek parancsszavára és
szerszámaik hatására életre kelt az anyagtalan is. Persze képletesen, de
akkoriban az éppen beavatott szemeknek ez így tűnt.
Évekig
nem is igazán találkozott a jelképpel. Néha napján megjelent egy-egy
fiatalember kezében egy vörös viaszba nyomott pecséttel. Sosem kértek nagy
dolgokat, lehetséges, hogy egy nagyobb cél érdekében csupán kisebb elemeket
készíttettek vele, nem igazán tűnődött a dolgon, nem voltak ezek nagy árak az
életéért cserébe. Ekkor már a szakma mesterének vallhatta magát. A korral járt
egy fajta egészséges szkepticizmus, de teljesítette a kéréseket, hiszen tudta
mi az amit veszíthet ha valaki végleg nyújtja be a számlát. Egy-egy apró kérés
után mindig szívélyes köszönet, néha hála is , fizetség is járt, de ami még
fontosabb nyugalom, hiszen ilyenkor hónapokig nem volt szükség újra a
szolgálataira. Selmói korban az ember már nem vágyik kalandokra, izgalomra,
csupán nyugodt, csendes életre és mindennapokra. Szakmájában elismert mestere
volt, városszerte ismerték a termékeit, még néhány nemes ember is felfedezte
magának a tehetségét, megrendelései nőttön nőttek, inasokat vett maga mellé és
azon kapta magát, hogy válogatnia kell a jobbak, a tehetségesebbek közül. Az
élete olyan fordulatot vett amire régebben a sikátorokban töltött napok és
éjszakák alatt még csak gondolni sem mert.

Halántékát
belepte a dér, de elméjére bölcsességet szórt a kor. Habár még erős embernek
mondhatta magát, már jócskán benne járt a korban. Rég nem gondolt a múltra,
csupán a jelennek és a jövőjének élt. De tudhatta volna, hogy a múlt egy olyan
szerető aki évek múltán is visszaköszön és bemászik az ember ágyába ha akarja
ha nem. Sosem remegett a keze, nem is engedhette meg magának, hogy egy
pillanatra is meginogjon, hiszen a biztos kéz ismérve volt a jó mesterembernek.
Aznap este viszont mikor bedobták a levelet amin a rég látott vörös pecsét volt
remegő kézzel bontotta kis és némán mozgó ajkakkal olvasta el a sorokat.
Percekig némán állt a csukott ajtót bámulva és emésztgette magában az
olvasottakat, mérlegelte a lehetőségeit, mérlegelte, hogy mi az amit tennie
kell és kellene ebben a szituációban. Mélyen legbelül tudta, hogy el fog jönni
ez a nap, de makacsul tagadta önmaga előtt, és a remény bizonysággá érett az
évek alatt míg hírét sem halotta a jelképnek, de most itt van kérlelhetetlenül.
Mint a rugó mikor elpattan úgy lendült neki, hátraviharzott a műhelybe, kizavarta
az összes inast, hogy vissza se jöjjenek egy jó hónapig, még a fizetségüket is
odaadta arra a hónapra majd nekiállt a munkának. Éjt nappallá téve dolgozott,
csupán aludni és enni állt meg, mert tudta, nem hibázhat és az elfáradt
szervezet hibázni fog, cserben hagyva az éles elmét.
Hetek
multán szomorú elégedettséggel szemlélte az eredményt, büszke volt rá mit vitt
véghez, még ennyi év után is, de szomorú volt mert nem szerette volna
elkészíteni ezeket.
Shalafi del Necro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése