Áljék itt egy hangulatkeltő a tábor moduljához, ne feledjétek a jelentkezési határidő október 4.
A lélek tükrei
Csillámló ezer színre szakadt
fény világít be a fák levelei között. A nő, ahogy kinyitja, a szemét tudja,
hogy nem ott van ahol álomra hajtotta a fejét, de mégis az álomképek halványodó
emlékei között ismerősnek kezd derengeni a helyszín. A falevelek érdekes mód
mintha megtörnék az így is miriád részre szakadó sugarakat, csupán az éles
szemű megfigyelő veheti észre, hogy valami rafinált módon élő és élettelen
egybefonódva adja a leveleket, az ágakat és a fákat magukat. Lágy csilingelő
hangjukkal mintha egy távoli szimfóniát idézne az árnyékukban meghúzódó
elméjébe. Az idős ember fiatal módjára pattan fel az alvásból és vadon tekint
körbe, hogy merre van, majd mikor sikeresen felismeri, a helyszínt sokkal
nyugodtabban ül vissza a helyére és hátradőlve várja, meg míg másik két társa
is magához tér. A négy alak csendben szóváltás nélkül nyugtázza a többiek
jelenlétét. Látszik rajtuk, hogy nem ismerik egymást mégis régi barátok
melegségével a tekintetükben néznek végig a többieken, majd az őket körülvevő
idegen erdőn.
Mintha csak otthon lennének, indulnak meg a hatalmas levelű
bokrok között, egy ki nem mondott irányba. Az avatatlan szem nem is tudná
meghatározni, hogy az erdőt emberi (vagy más faj) keze formálta-e, vagy az
istenek és a természet szeszélye tette-e ilyen formájúvá. Az idegen erdőség
folyton váltakozik, mintha csupán táncot járna az áthaladók körül, változatos
szín és forma világával. Mintha valami emberi elme által meg nem érthető kakofonikus
alkotás kellős közepébe csöppentek volna. Óvatosan lépkednek nehogy,
megzavarják az előadást, mert érzik, hogy egy előadásnak lehetnek szem, fül, orr
és érintés tanúi. Érzik, hogy a tánc, amit az erdő jár, hogy a dal, amit a szél
suttog, hogy a vállukra reppenő pillangónak, a virágok felszálló illatának, még
a messziről hozott állatias erős szagnak is jelentősége van, hogy megérthessék
az egészet.
Az erdő tisztulni kezd és az előadás hirtelen abbamarad, mintha az
erdő tisztelettel adózni valaki vagy valami számára, még a kedvetlenül pergő
fűszálak is meghajolnának ez az entitás előtt. Fülük cseng a hirtelen beállt
csendben, ahogy kilépnek az utolsó fodros levelű édes gyümölcsöt hozó bokor
mögül és arcon csapja őket a káosz mely a tisztáson fogadja a társulatot.
Elszórva mindenféle eszköz melyek felének fogalmuk sincs a rendeltetéséről. A
furcsán megnyugtatóan kaotikus mezőn fellelhető a lanthoz hasonló pengetős
eszköz csakúgy, mint a szanaszét gördülő pergamentekercsek, rafinált festéssel
ellátott álarcok és tükrök kavalkádja vásznak, vésők, nemes és nemtelen fémek
kupaca csakúgy, mint a félig elfaragott márványtömb vagy a padlót befutó élni
látszó szőnyeg, ami minden szemlélődő számára más élményt nyújt.
Valahol egy
kupac vágott virág közül egy majdnem alacsonynak mondható vékony fedett arcú női
alak lép ki széttárt karokkal, hogy a következő pillanatban kapkodva
odaforduljon az egyik tükörlaphoz a padlón, hogy puszta kezével rácsapva
szikrázó szilánkokká zúzza. A megmaradt nagyobb darabok közül egyet-egyet a
vendégei kezébe nyomjon, majd újra eltűnjön egy kupac ismeretlen agyag mögött.
Pár kisebb edénykével tér vissza mindegyikben más színű sziporkázó krémes
állagú anyaggal. Mintha a festékekbe drágakövek morzsalékát keverték volna, ki
tudja talán így is van. Pár ecsetvonást tesz mind a négy tükördarabra, és
kíváncsian kezdi szemlélni a hatást. A négy emberen vegyes érzelmek futnak
végig, majd egyszerre mintha darázs csípte volna, őket hajítják el a
tükördarabokat. A lefátyolozott arcú nő szép lassan összeszedi őket, majd
leheveredik egy díszes heverőre és megfellebbezhetetlenül int a négy fős
közönségének. Hangjának dallamára a legkeményebb szívekbe is melegség költözni,
de határozottságához semmi és senki nem fűzhet kétséget.
- - Most már mindent tudtok, menjetek és járjatok el
a nevemben, Meletél és Mnemenél majd kikísér titeket és siessetek, az időnk
fogy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése