Öröklény

Álljék itt a hangulatkeltő novella az V. Hősök Napja Szekszárdi Szerepjáték Találkozó moduljához, Lucius un Draco tollából:

Orkán erelyü szél süvített végig a sivár hágón, hogy a hatalmas völgy, csipkés hegyei közé törjön, s ahogy belecsapodott a szemközti orom kihalt oldalába megremegett a rátelepedett hótakaró.

- hmm... Zúg. Morajlik. Az egész hegy remeg, és vele együtt remeg a testem. Régóta már a hegynek csak a hidege remegett az ereimben. Egyre jobban dübörög a világ körülöttem. ideje indulni!!

Egy éles pattanás, az egész völgy tompán dobban ahogy egy kiálló hegyoldal leszakad, s a völgy mélyére zuhan. 

Nyúlánk, szürke alak lép elő a letört hegy helyén lévő üregből. Meg sem borzong a csontig hatoló fagyos hóviharban.

 - Mi ez a vidék? Hol vannak a folyók és mezők amire ledőltem pihenni... 

Az égi ragyogás szerencsére megvan, még ha oly halvány is. hátha most elérem... Visszalépdelt a barlangba, majd nagy nekifutással levetette magát a sziklás völgybe. Maréknyi-szór tűnt el az égi fény a hegyek ormai mögött, mire kiért a völgyből. Esténként hatalmas szemeiben tükröződött a ragyogás ezernyi szikrája a sötét vászonról, s még néhány tucatszor álltak össze az égi fénnyé, mire kiért a hegyek lábainál elterülő síkságra.

A végtelen mezőket járta, az égi ragyogás vándorútját követve míg lehullott a hó, hogy beterítse a végtelenséget, addig míg az olvadást hozó langyos ragyogás ezernyi színbe borította a pusztákat, s e vidék kezdett hasonlítani a vágyott rétre. Úgy érezte elérte a ragyogást, hisz mindenütt szikrázott, lángoló erővel világított az égből. De jött az első este és elkezdett ereszkedni a dombok mögé. Így hát követte tovább.Tudta hogy már nem lehet messze, hisz oly közel érezte a tüzét, ám még néhányszor szétfolyt a láthatáron, mikor egy csordányi lényt talált, akik szintén a ragyogás irányába utaztak. Ezek a rovarszerű, nyüzsgő lények, furcsamód mindent elpusztítottak ami az útjukba került, hogy utána undorító bolyukba építsék. Követte s figyelte őket, míg a ragyogás rideg égi mása, elfogyott s megtelt újra a sötétségben. 

Figyelte s tanulta a vonuló szörnyözön szokásait, de nem tudta megérteni, hogy miért szedik darabokra testvéreik húsát, csontját, hogy múlékony, silány formába öntsék. Nem értette miért teszik tönkre a világot ahelyett , hogy tökéletesítenék. Közelebbről kellett megvizsgálnia e fajt, köztük kell élnie, s úgy ahogy ők, hátha úgy megérti az értelmét.

Mikor az égi fény nem volt követhető mert ismét szétszóródott a sötét vászonra, megpihent a boly, s bement a vándor kaptárba, ahol mind hangosan üdvözölte. Lába elé és hozzá dobták ajándékképp mindazt amit testvéreik testéből gyúrtak. Neki is viszonoznia kellett, s úgy tett ahogy tőlük látta, hátha így befogadják. Darabjaira tépte egyikőjüket majd a tőlük látott módszerességgel, szépen lefejtette a húst, a bőrt, a csontokról, aztán felfalta. Így tett még néhányukkal, hisz látta hogy megpróbálják kitépni a kezeiből; csatlakozni akarnak. Megpróbálta különféle méretű és küllemű egyeddel. Morgott és ordított rájuk ahogyan ők szoktak egymásra. De bármit is tett amit tőlük látott egyre ellenségesebbé váltak. Egyszer csak előlépett egy szokatlan bőrű alak, s olyan hangon kezdett nyögdécselni amit végre megértett, igy feltette neki kérdéseit. Mik vagytok ti? Miért nem hagyjátok öröklétnek a dolgokat? 

De nem foglalkozott vele, csak kérlelte a szellemeket nyissák meg a földet, hogy nyelje el őt, mire egy hasadék szakadt be alatta, amibe belezuhant, aztán bezáródott felette. Hosszan töprengett a sötétben mire megértette.

 - Ezek a förtelmes szörnyek hibák a természetben, rettegnek az elmúlástól, mert alkalmatlanok ellene küzdeni ezért felemésztenek és magukba építenek mindent hogy fenntartsák hibás létüket úgy hogy egyre nagyobb és bonyolultabb kaptárat építenek. Puhányok és fejletlenek. Miután kiásta magát folytatta útját, hisz még nem érte el az égi ragyogást.

 Rengetegszer múlt és kelt fel a fény, de nemvolt hiába mert egyre erősebb és erősebb lett a tüze. Igen, biztos volt benne, már nem kell sok és eléri. A táj körülötte egyre másabb lett. Dombokká gyűrődött a mezők pusztasága s egyre töb szikla emelkedett ki a tájból. néhány napig fák borultak fölé, és a fény az égből csak szűrten látszott. Mikor kiért a rengetegből, látta a ragyogást lebukni egy hatalmas hegy, csúcsai mögött, és meglátott valami aggasztóan mást. Az érthetetlen szörnynép egy újabb kaptárját, amit belevágtak az örök sziklák végébe, és úgy folyt szét a hegyben végződő rónán mintha megolvadt volna a szikla.

Még egy próbát tesz ezekkel a lényekkel, gondolta. Mikor elérte a szikla kaptár tövét, egy igazán különös helyre ért. Nem volt több egy nagyobb kertnél de a virágok kavargó színei, és a lények zavartalan cirkálása tudatta vele, megvan a rét amit keresett, végre pihenhet. A helyből sugárzott a végtelen természet ereje. A szörnynép néhány egyede heverészett a szent ligeten, s mikor közelebb ment, és közéjük ült, egyikük sem támadt rá. Nem érezte a legutóbbiakból áramló félelmet és ostobaságot, sem a vágyat a világ tönkretételére, hát próbát tett velük. Elkezdte felfalni egyiküket, ordított rájuk, de azok lelke továbbra sem zavarodott össze. Elfogadták hogy köztük él, mint ahogy a változatlan, örök világot is. Úgy érezte hogy talán mégis van remény e fajban, hát nem irtja ki az összeset. Végre megtalálta a ligetet amin egybeolvadhat a végtelen nyugalommal. 

Néha a szörnynép romlott Küküllei még eljöttek hozzá. Néhányukat elpusztította, hogy meggyógyítsa a lelküket, a túlélés iránti fertőző vágytól. De időnként gyógyult lelkű szörnyek is jöttek, akiknek már nem kellett megmutatnia az öröklét tanulságát, hiszen lelkük akárcsak az övé érezte, a minden öröklétét amihez hozzátenni nem lehet és nem is kell, mert minden része mindennek, mert a lét örök ...

Lucius un Draco