Ryltha legendája - III. Hősök Napja hangulatkeltő

-   Az előtörténetek március 30. napjáig várjuk a jelentkezőktől, hogy egy kis extra TP-vel tudjuk jutalmazni. Ezzel a kis hangulatkeltővel kívánunk jó kalandozást majd a találkozóra, már nem kell sokat várni!

     - A legendák szerint a birtok nem mindig a din Opris család birtokában volt, de az emberek már nem emlékeznek rá ki volt az úr annak előtte. Nem emlékeznek, mert egy szörnyű napon magva szakadt a családnak. Csupán egy név maradt meg a történetekben, egy név mely kiejtését áhítattal és átokkal ruházzák fel az itt lakók.

-         - Ugyan már öreg ne ilyezgesd azokat a kölyköket a rémtörténetekkel. – Pár fiatal napszámos torkolta le idősebb társukat, a fogadó teraszán ücsörögve. - Ne higgyetek neki srácok, Ryltha csupán egy mese.

-         - Valóban? – Emelkedett fel az idős ember, hajlott kora ellenére mozdulatában látszott, hogy izmai még bírják a munkát, szemében pedig csillogott a tettvágy – és ugyan mivel magyarázod a tavaly előtti hatalmas szeleket pont a szüret előtt? Vagy, hogy idén is csak a szerencse mentette meg a narancsligeteket a sáskáktól, ha nincs az a kis csetepaté, nem lenne, mit dolgozzál!

-        - Mesélj inkább a kölyköknek Ryltháról, ők talán elhiszik, hogy a nagy gonosz fekete asszony áll a szerencsétlen évek mögött. – Társai jól felnevettek az élc nyomán, de az, akinek jó volt a szeme láthatta, hogy a fogadó teraszán gyümölcsborukat kortyolgatók között bizony sokan akadtak, akik csak bólogattak az öreg szavai hallatán.

-          - Hol is voltam? Ó igen az elején. A birtok virágzott, akkora narancsok nőttek a fákon hogy az ágak lehajoltak a földig súlyuk alatt. A birtok urának erszénye pedig csak dagadt és dagadt. De nem volt az boldog. Nem volt kivel megossza ezt a gazdagságot. – az öreg belekortyolt italába, hogy megnedvesítse az ajkát, majd nyelvéve végignyalta kiszáradó ajkait úgy folytatta. – Az uraság akkor vendégségbe ment a tenger északi partjára, ki tudja már melyik városba, és ott! Ott pillantotta meg a leggyönyörűbb teremtést, kit az istenek valaha teremtettek. A lány haja fekete volt, mint az éjszaka éjközép idején, bőre pedig barna mintha a sivatag népének leánya lett volna, de nem az volt, vonásai vetekedtek a legnemesebb Pyarroni házak hölgyeiével is.

-         - Persze öreg és a föld fölött is járt vagy egy lábbal és mindenki imádta azt a fehérnépet – nevettek össze ismét az előbbi asztal fiataljai.

-          -Tévedsz barátom, és ne gúnyolódj, Antoh legyen kegyes hozzád! – Majd visszafordult a gyerekekhez, akiknek eddig is mesélt- nem szerették, mert póri származású volt. Mindenki rosszallta, hogy az uraság maga mellé vette, még inkább rosszallták mikor nőül vette. Az emberek boszorkánynak tartották, aki idegen bűbájával ejtette rabul ura szívét és elméjét. Pedig Ryltha nem akart rosszat, és már mikor kezdték megkedvelni tragédia történt.

-          - Egy megölte és levágta az ura fejét, vérét pedig megitta az utolsó cseppig – emelkedett a napszámos a gyerekek fölé mély hangon űzött gúnyt idősebb társa történetéből.

-        -  Az öreg mintha nem is hallotta volna a gúnyolódást úgy folytatta a történetet – egy reggel a kocsiszínben találták úr fejét. Azt mondják mikor megtalálták mintha pislogott volna egy utolsót, száját pedig szólásra emelte. Mindenki az ifjú arát okolta a csúf halálért és egyből vérét kívánták, pedig messze álltak az igazságtól…

-         - Ugyan már öreg, egyértelmű nem? Összeszűrte a lány a levet a kocsissal és együtt kitervelték, hogy elteszik láb alól az öreget. – Ekkor csontos kéz hatalmas csattanással vágta úgy pofon fiatal munkást, hogy hirtelen mindenkibe benne szakadt a szó

-         - Azt mondtam pimasz kölyke ne gúnyolódj, mert megjárhatod, a te érdekedben mondom vagy ülj vissza és maradj csendben vagy kotródj haza, míg jó kedvemben találsz. – Elsőre mondott volna valami csúnya visszavágást az ifjú, de az öregre nézve inkább csendben maradt és visszaült társaihoz - Mint mondottam tévedtek, mert Ryltha mindennél jobban szerette urát, de az emberek erről mit sem tudtak. Kaszákkal és kapákkal vonultak a házhoz, hogy elégtételt vegyenek szeretett urukon. A lány bemenekült az erdőbe haragjuk elöl, de a fiatal teremtés nem bírta a hajszát, míg végül egy tisztáson beérte őt a csőcselék és ítéletet mondtak felette. Egy hatalmas cédrus alsó ágára hurkot kötöttek és oda húzták fel a gyönyörű teremtést. Azt mondják, mikor az utolsó szusz is elhagyta törékeny testét a holdak és a csillagok is elbújtak, és mondják – hangja lágy éneklő dallamra váltott – a nap sem süt azóta sem arra a ligetre.

Ahol a nap sosem süt, a fenyvesben, a fenyvesben,

Egy éjen át fáztam, dideregtem.

-        -  És mond bácsi – a gyerekek értetlenkedve és kissé megilletődve tekintgettek egymásra, mígnem a legbátrabb egy kis barna szeplős fiú csak megszólalt- merre van ez a liget?

-      -    Ó, kis barátom azt senki sem tudja, tudod úgy tartják az erdő szellemei védelmezik a ligetet, hogy sose háborgassa senki se Rylthát.