A második és utolsó hangulatkeltő a IV. Hősök Napjához, ezen felül még szívesen fogadunk jelnetkezéseket az utolsó pillanatban is, a több jobb jeligével! Jó olvasást és készülődést!
Ez már csak egy ilyen nap!
Reggel
arra kelni, hogy valami szekérnek kitörött a kereke az ablakod elött
kifejezetten felemelő érzés, főleg mert előző este hajnalig ébren volt az
ember. Ahogy kikelek az ágyból egy gyors pillantás a fémtükörbe remekül
tudtomra adja, hogy ramatyul nézek ki. A borostát még csak csak megszoktam, de
a szemeim alatt akkora foltok éktelenkednek mintha megvertek volna, pedig
csupán napok óta alig alszom. Kinézek az utcára, hogy állnak, habár az égtelen
káromkodás éppen elárulhatná, hogy mi folyik kint. Kinyitom a spalettát, mit
sem sejtve mikor egy jól irányzott és természetesen eltévedt káposzta talál
képen. A kis asztalkára esik és mintha ez a zöldség is rajtam nevetne, de a
kintiek a nagy veszekedésben észre sem vesznek, na oda se nekik jó lesz ez a
reggelimhez, mert ahogy az öreg Bithan mondta: „Az istenek nem akarnak neked
rosszat, ne is feltételezd róluk” .
A
spalettákat becsukom, hogy legalább a ricsaj egy részét kiszorítsam és vetek
egy pillantást a borotvámra, majd a tükörre, és úgy döntök, hogy ma reggel nem
kockáztatom meg, hogy összedaraboljam magam. Felhúzok valami kényelmeset, és
lemegyek reggelizni, ha már felvertek kora reggel legalább ennyi jó legyen
benne. Röpke pillanat gondolkodás után magammal viszem a káposztát. Ahogy
visszalépek, hogy megragadjam, sikeresen belelépek az ágytálba is. Súlyosan
káromkodom majd a világgal szemben dacomat mutatva behajítom a sarokba a
lábbelimet és mezítláb megyek le. Még a zöldségről is megfeledkezek, már csak
lent jut eszembe, de had rothadjon.
Lent
kérek egy reggelit és megkérem a pincérlányt, hogy legyen kedves szólni
valakinek, hogy rakja rendbe a szobámat. Furcsa ilyenkor a fogadó, ebben az
órában már vagy nem vagyok itt, vagy még alszom. Így talán sosem találkoztam a
reggeli étel és különböző ébresztő italok után botorkáló emberekkel, de
teljesen meg tudom érteni őket, ez a megértés pontosan addig tart míg rá nem
tapos valaki a csupasz lábamra. Értem én, hogy nem direkt volt, de egyből
felpattanok és éppen küldeném el melegebb égtájra a pimasz vaksit aki nem képes
a lába elé nézni, de a szám félig tátva marad, majd a belém nevelt szokások
automatikusan dolgozni kezdenek és jelentkezek az őrségparancsnoknál.
-
-Fiatal barátom, nagyon rosszul néz ki. Egy
katona mindig legyen pedáns és tiszteletreméltó. De bánom is én, reggelizzen
meg és fertályóra múlva jelenjen meg a parancsnokánál, egy kisebb kéréssel
fordulna önhöz.
Tudomásul
veszem a parancsot és a barakk távolságát figyelembe véve két pofára betömöm a
tojásból és szalonnából álló reggelit, minek köszönhetően kétszer is meg akarok
fulladni, pedig hányszor mondta jó anyám – az istenek vigyázzanak lelkére - ,
hogy rágjam meg rendesen az ételt. De kinek van ideje rágni, mikor egy
kellemesnek nem nevezhető napon még enni sincs rendesen ideje.
Felrohanok
a szobámba magamra kapom az egyenruhát, a sodronyt , felcsatolom a fegyvert,
mikor eszembe jut, hogy csak nem állíthatok be ilyen borostás képpel. Újra
belenézek a tükörbe és reggeli állapothoz képest, csupán annyi változás van,
hogy ha lehet még beesettebb lett az arcom és még a szám széle is zsíros. Úgy
döntök, hogy hagyom a fenébe a borotvát gyorsan lemosom az arcom, naná, hogy a
víz fele végigcsorog a mellkasomon, de mindegy is majd megszáradok.
Lefelé
ment azon imádkozok, hogy az istenek engedjék meg, hogy a kaszárnyába érjek
minden további incidens nélkül. Mire
kiérek az utcára a kitört kerekű kocsi már félre van tolva és az emberek is
szétszéledtek, csupán pár városőrt vélek felismerni akik minden bizonnyal
megoldották a felmerülő problémát. Barátian köszönök oda nekik, akik üdvözlés
helyett csupán megjegyzik azt amit reggel óta tudok, hogy ramatyul nézek ki.
Bent
a parancsnok fogad asztala mögött és hellyel kínál. Elmeséli, hogy pár
külhoninak kell segítséget nyújtsak a városban, mivel engem találtak a
feladatra a legalkalmasabbnak. Próbálom mentegetni magam, hogy erre biztos
lenne jobb személy, és amúgy is egész éjjel szolgálatban voltam, meg, hogy nem
is vagyok megfelelő állapotban és a fegyverzetemet is rendbe kell tegyem. A
parancsnok türelmesen végighallgatja gyengécske sírámomat és próbálkozásomat,
csupán egy határozott kopogás szakít félbe , mire ránézek az ajtóra már be is
lép az első alak.
Ekkor
nyilvánvalóvá válik számomra, hogy miért nekem kell segíteni, ezek nem csupán
külhoniak, ezek kalandozók, és megértem, hogy ha ők itt vannak az nagy gondot
jelenthet, és kénytelen a parancsnok az én tapasztalataimra bízni magát. De én
nagyon rühellek kalandozókkal dolgozni, ezeket mindig megtalálja a baj, vagy ők
keresik? Ezt mindannyian tagadják…
Csak
sóhajtok egy nagyot magam elé
-
- Ez már csak egy ilyen nap…
Majd
mosolyt erőltetve az arcomra kezet nyújtok a belépőknek.
-
- Üdvözlöm önöket Syburr városában én Pentelor Grash hadnagy vagyok és én leszek az idegenvezetőjük.
Shalafi del Necro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése