2014. augusztus 22., péntek

IV. Hősök Napja - II. Hangulatkeltő



A második és utolsó hangulatkeltő a IV. Hősök Napjához, ezen felül még szívesen fogadunk jelnetkezéseket az utolsó pillanatban is, a több jobb jeligével! Jó olvasást és készülődést!





 Ez már csak egy ilyen nap!

Reggel arra kelni, hogy valami szekérnek kitörött a kereke az ablakod elött kifejezetten felemelő érzés, főleg mert előző este hajnalig ébren volt az ember. Ahogy kikelek az ágyból egy gyors pillantás a fémtükörbe remekül tudtomra adja, hogy ramatyul nézek ki. A borostát még csak csak megszoktam, de a szemeim alatt akkora foltok éktelenkednek mintha megvertek volna, pedig csupán napok óta alig alszom. Kinézek az utcára, hogy állnak, habár az égtelen káromkodás éppen elárulhatná, hogy mi folyik kint. Kinyitom a spalettát, mit sem sejtve mikor egy jól irányzott és természetesen eltévedt káposzta talál képen. A kis asztalkára esik és mintha ez a zöldség is rajtam nevetne, de a kintiek a nagy veszekedésben észre sem vesznek, na oda se nekik jó lesz ez a reggelimhez, mert ahogy az öreg Bithan mondta: „Az istenek nem akarnak neked rosszat, ne is feltételezd róluk” . 

A spalettákat becsukom, hogy legalább a ricsaj egy részét kiszorítsam és vetek egy pillantást a borotvámra, majd a tükörre, és úgy döntök, hogy ma reggel nem kockáztatom meg, hogy összedaraboljam magam. Felhúzok valami kényelmeset, és lemegyek reggelizni, ha már felvertek kora reggel legalább ennyi jó legyen benne. Röpke pillanat gondolkodás után magammal viszem a káposztát. Ahogy visszalépek, hogy megragadjam, sikeresen belelépek az ágytálba is. Súlyosan káromkodom majd a világgal szemben dacomat mutatva behajítom a sarokba a lábbelimet és mezítláb megyek le. Még a zöldségről is megfeledkezek, már csak lent jut eszembe, de had rothadjon.

Lent kérek egy reggelit és megkérem a pincérlányt, hogy legyen kedves szólni valakinek, hogy rakja rendbe a szobámat. Furcsa ilyenkor a fogadó, ebben az órában már vagy nem vagyok itt, vagy még alszom. Így talán sosem találkoztam a reggeli étel és különböző ébresztő italok után botorkáló emberekkel, de teljesen meg tudom érteni őket, ez a megértés pontosan addig tart míg rá nem tapos valaki a csupasz lábamra. Értem én, hogy nem direkt volt, de egyből felpattanok és éppen küldeném el melegebb égtájra a pimasz vaksit aki nem képes a lába elé nézni, de a szám félig tátva marad, majd a belém nevelt szokások automatikusan dolgozni kezdenek és jelentkezek az őrségparancsnoknál.

-       -Fiatal barátom, nagyon rosszul néz ki. Egy katona mindig legyen pedáns és tiszteletreméltó. De bánom is én, reggelizzen meg és fertályóra múlva jelenjen meg a parancsnokánál, egy kisebb kéréssel fordulna önhöz.
Tudomásul veszem a parancsot és a barakk távolságát figyelembe véve két pofára betömöm a tojásból és szalonnából álló reggelit, minek köszönhetően kétszer is meg akarok fulladni, pedig hányszor mondta jó anyám – az istenek vigyázzanak lelkére - , hogy rágjam meg rendesen az ételt. De kinek van ideje rágni, mikor egy kellemesnek nem nevezhető napon még enni sincs rendesen ideje. 

Felrohanok a szobámba magamra kapom az egyenruhát, a sodronyt , felcsatolom a fegyvert, mikor eszembe jut, hogy csak nem állíthatok be ilyen borostás képpel. Újra belenézek a tükörbe és reggeli állapothoz képest, csupán annyi változás van, hogy ha lehet még beesettebb lett az arcom és még a szám széle is zsíros. Úgy döntök, hogy hagyom a fenébe a borotvát gyorsan lemosom az arcom, naná, hogy a víz fele végigcsorog a mellkasomon, de mindegy is majd megszáradok. 

Lefelé ment azon imádkozok, hogy az istenek engedjék meg, hogy a kaszárnyába érjek minden további incidens nélkül.  Mire kiérek az utcára a kitört kerekű kocsi már félre van tolva és az emberek is szétszéledtek, csupán pár városőrt vélek felismerni akik minden bizonnyal megoldották a felmerülő problémát. Barátian köszönök oda nekik, akik üdvözlés helyett csupán megjegyzik azt amit reggel óta tudok, hogy ramatyul nézek ki.


Bent a parancsnok fogad asztala mögött és hellyel kínál. Elmeséli, hogy pár külhoninak kell segítséget nyújtsak a városban, mivel engem találtak a feladatra a legalkalmasabbnak. Próbálom mentegetni magam, hogy erre biztos lenne jobb személy, és amúgy is egész éjjel szolgálatban voltam, meg, hogy nem is vagyok megfelelő állapotban és a fegyverzetemet is rendbe kell tegyem. A parancsnok türelmesen végighallgatja gyengécske sírámomat és próbálkozásomat, csupán egy határozott kopogás szakít félbe , mire ránézek az ajtóra már be is lép az első alak.

Ekkor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy miért nekem kell segíteni, ezek nem csupán külhoniak, ezek kalandozók, és megértem, hogy ha ők itt vannak az nagy gondot jelenthet, és kénytelen a parancsnok az én tapasztalataimra bízni magát. De én nagyon rühellek kalandozókkal dolgozni, ezeket mindig megtalálja a baj, vagy ők keresik? Ezt mindannyian tagadják…

Csak sóhajtok egy nagyot magam elé

-          - Ez már csak egy ilyen nap…

Majd mosolyt erőltetve az arcomra kezet nyújtok a belépőknek.

-          - Üdvözlöm önöket Syburr városában én Pentelor Grash hadnagy vagyok és én leszek az idegenvezetőjük.


 Shalafi del Necro

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése