Az árral szemben
A tábor pénteki napján várok 4-5 embert Call of Cthulhu Delta Green mesémhez. Amit tudni kell, hogy a '80-as években játszódik a kaland és kormányügynököket várok (FBI, DEA, ATF, stb).
Az éltes korú, szikár, rákvörös bőrű alak
kisétált az alkonyi pírba, hogy megetesse két négylábú testőrét. A rottweilerek
izgatottan ugráltak körülötte, meg sem várták a táp zörgésének abbamaradását,
hanem azonnal falni kezdtek. Az öregúr felnézett az otthona körül tornyosuló
vörösfenyőkre, nagyot szippantott az üde hegyi levegőből, fáradt szemei hosszan
gyönyörködtek az észak-kaliforniai naplemente megunhatatlan szépségében.
Percek teltek el, mire a deresedő hajú férfi
elkomorult, homloka ráncba szaladt, és halkan szitkozódva gondolt arra, hogy ez
a látvány mennyire emlékeztet a világ jelenlegi helyzetére. Erre a csodaszép
hattyúdalra, mely mögött már ott csahol a hideg, vérre szomjazó, öröknek ható,
szörnyű sötétség. Közeleg az idő, amikor a csillagok állása ismét megfelelő
lesz, a pokoli vérfürdő, az új holokauszt előfutárai már a városok utcáit
járják, rettenetes és könyörtelen uraik közül pedig néhány már a tagjait
nyújtóztatja, börtöne falait próbálgatja a bolygó valamelyik Isten háta mögötti
homályos szegletében, vagy a fagyos, végtelen űrben vár arra, hogy
lecsaphasson. A közelmúltban még létezett egy szervezet, egy csapatnyi
halálmegvető bátorságú ember, akik veszteségek árán, de időről időre megálljt
parancsoltak a kibaszott talpnyalóiknak. Ő, a remeteként élő Arthur Dewhurst is
közéjük tartozott, egészsége megsínylette a forró sivatagi nap alatt eltöltött
évtizedeket, elméjének finom hálója pedig igencsak megtépázódott a látottaktól.
De úgy emlékezett a washingtoni találkozóra – az első nem hivatalosra -, mintha
tegnap történt volna. Az esküre, amit akkor tettek. Hogy a politikusoknak,
bürokratáknak és tábornokoknak – megannyi Iskarióti Júdásnak – lófasz a
seggükbe, a Delta Green folytatja a küzdelmet, és ha kell, elpusztul. De akkor
térdig az ellenség vérében állva fogja várni a Kaszást. Ám az eltelt másfél
évtized alatt szembesülniük kellett azzal, hogy megöregedtek. Az ízületek fájni
kezdenek, az érzékszervek tompulnak, a reflexek pedig lelassulnak, és a
következő cselekedet az utolsó lehet. Volt, aki túl későn látta be ezt, és az
ilyeneknek csak elenyésző része élte túl az „operabeli estét”, avagy a
bevetést, hogy keservesen megbánhassa makacsságát. Néha az is megesett, hogy a
túlélővel a Mítosz takarítói végeztek, akik már rég nem ceremoniális köntösöket
és torz álarcokat viseltek, hanem kevlárt és símaszkot, vagy méregdrága digó
öltönyöket és csillogó szövetségi jelvényeket.
Az öregember időben belátta, hogy a vele
egyívásúak már nem nagyon rúghatnak labdába. A sokszor tragikus, de dicső
múltra visszatekintő ügynökség nem a béka segge alatt van, hanem valahol a
kurva dinoszauruszok csontjainak a szomszédságában. Ennek a mélyrepülésnek: az
öreg rókák keresztes hadjáratának egyszer s mindenkorra vége kell, hogy legyen,
és bár segíteni fognak, ahol csak tudnak, vérfrissítésre van szükség. Névtelen
hősökre, akik hajlandóak arra, hogy gátlástalanul hazudjanak, hogy
bizonyítékokat semmisítsenek meg, hogy szembeszálljanak a közelgő sötétség
szülte rémségekkel, hogy elméjük épségét kockára tegyék, hogy ártatlanok
védelmében ártatlanokat öljenek, hogy lemondjanak a józan életről, hogy
feláldozzanak mindent, amit eddig felépítettek, azért, hogy elhidegült szeretteik
új, látszólag gyönyörű napra ébredhessenek, és hogy a kilenc millis
nyugdíjtervet válasszák, ha szar kerül a ventillátorba. De előtte minél több
kultista rohadékot szitává lyuggassanak. Egy új nemzedékre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése