VIII. Hősök Napja - Tanti Káosz

A legendássá vált Káosz Világán játszódó kalandmodulomhoz 4 játékosra van szükségem. A pontos helyszín Kirovang városkája, ami Trialcor független hercegségében található, Maldiberan kontinensén. Az alapkönyv ingyenesen letölthető a netről, de nyomatékosan kérem, hogy aki játszani szeretne, előbb jelezze, és lépjen velem kapcsolatba vagy a Facebookon, vagy a tantos@freemail.hu e-mail címen keresztül, mert a karakteralkotás sajnos nem egy tízperces rutinmunka. Kezdő karaktereket kell majd kidolgozni a könyv szabályai szerint.

Kirovangi kalamajka

  Araf Muld, a sötét fürtű, félszemű skald férfi felderült, amikor feltünedeztek Kirovang első házai. Nyomorúságos vályogviskók kucorogtak a rossz állapotú fal árnyékában, és a vándorkalmár titkon reménykedett, hogy ez csak a szegénynegyed, beljebb megváltozik majd az utcakép.

 Csalódnia kellett. A főteret, a templomokat és néhány nagykutyák által lakott utcát leszámítva mindenhol nádtetős házak álltak, még utcakő sem volt, ami a nagy esőzések miatt undorító dagonyává változott. Lehet, hogy a közelben lévő települések eltűnése fellendítette a gazdaságot, de ez egy cseppet sem látszott. A helyiek közül néhány ugyan megbámulta a jobb napokat is látott batárt, amin a nyolcadik legnagyobb skald kereskedőház, a Habiy-ház megfakult címere díszelgett, de a legtöbben már megszokták az átutazókat.

 A fáradt, átázott Araf lefékezett a mészárszék mellett, ahol a marhakoponyát és keresztbe tett bárdokat ábrázoló címer alatt egy tűzvörös hajú, mellig érő szakállú, köpcös, véres ruhába öltözött törpe söprögette a szart és a véres cafatokat az utca felé.

-Jó estét! Merre találok egy jó fogadót? – szólította meg a mészárost.

A törpe oda sem nézve válaszolt.

- A délnyugati úton van egy fogadó, ami előtt egy üszkös fa áll. Az a legnagyobb.

- Mondja, vannak ott zsoldosok? Eshkanba tartok, kellene néhány fegyverforgató, aki nem ijed meg a saját árnyékától.

- Akad, de nem olcsók – felelte a mészáros, majd hátat fordított, és bement az épületbe.

 A skald magában elátkozta az összes „tetves szakállú seggdugaszt”, miközben folytatta az útját. A főnökének is kijutott belőle, aki zsugoriságban népének tíz díszpéldányán is túltett, és a Királyi Karavánkísérők helyett külhoni fegyvereseket bérelt fel, csak hogy spórolni tudjon. Araf csupán jól fejlett paranoiájának köszönhette, hogy életben maradt, hisz egyik harcos sem számított arra, hogy a kereskedő két felhúzott kathír nyílpuskával alszik, a vesszőket pedig mérgezi. A pórul járt alkalmi rablógyilkosok kiszenvedése után jó skaldhoz híven minden felszerelésüket eladta a közeli karthín város piacán. A lovaktól egy a trialcori határon lévő ork faluban szabadult meg, igen jó áron, mivel sikeresen beadta nekik, hogy délskald telivérek, ereikben unikornisok vére csörgedezik. Az orkoknak úgyis mindegy, azonnal levágják őket, hogy aztán megrohasszák az agyukat.

 A skald hatalmasat tüsszentett, és aggódva gondolt arra, mi lesz, ha még jobban megfázik, és értékes portékáját úgy kell majd árulnia, hogy egy talicska takony van az arca helyén. Lehet, nem ártana valami javasasszonyt is keresni. De a zsoldosok fontosabbak. Azt mondják, hogy az új herceg feketekalapos poroszlói kíméletlenül rendet tettek, és teketória nélkül fellógatnak minden zsiványt, de Araf nem bízott bennük. Jól tudta, hogy a Skald Birodalom királyának zsoldosai is csak azokat a kalmárokat hagyják békén, akik kifizetik a védelmi pénzt. Neki meg nincs ideje Trialcorba utazni. A Rontás Erdeje mellett viszont el kell haladnia, hogy Fabiot, a kalmárok istene verné bele, és már sokat hallott arról a baljóslatú helyről.

 Az út mellett egy fából és vályogból emelt, háromszintes épület állt, ami kirítt a városszéli kunyhók közül. Volt istállója, kocsiszínje, disznóólja, gravitációs retyója. Utóbbiból rögtön kettő is. A Korgan Fogadója nevű hely előtt pedig ott magasodott a villámsújtotta gesztfa. A lábánál egy teljesen illuminált fickó hevert, aki láthatóan összeröttyintette magát, zsebeiben pedig két szakadt gúnyájú, girhes manó turkált könyékig. Odabentről pokoli vigasság hallatszott ki az utcára.

 A vándorkereskedő hálát adott Maryknak, a szerencse istenének, hogy a kocsiszín üres volt, beállt, majd az istállóban lebzselő két emberkölyökre bízta a lovakat. Még némi pénzt is adott nekik. Na nem túl sokat, a végén még hozzá találnak szokni, azt meg senki se akarja. Ezután az ajtóhoz igyekezett, majd belépett a fülsértő kakofóniába. Nagy meglepetésére a fogadó csak félig volt tele, de a vendégek annál hangosabbak voltak. Egy kockás szoknyát viselő barbár valami borzalmas hangú dudafélén játszott, egy népes asztaltársaság pedig énekszóval kísérte. Csak mindegyik más dalt gajdolt. A pultnál egy sunyi pofájú, kövér, bőrkötényes férfi serénykedett, akinek hiányzott az egyik szeme, laposra vert orra alatt pedig jókora harcsabajusz díszelgett.

 Araf odament hozzá, majd önkéntelenül is hátrébb lépett, amikor a pultra támaszkodó vendégek egyike, egy hájas, mocskos, alkoholbűzt és csirkebél szagot árasztó ork szajha villogó szemekkel rámorgott.

- Csibém, két ezüstért pippantlak.

- Takarodsz innen, Grungba, vagy kihajítalak! – Korgan, a fogadós vette a lapot, hisz elég volt egy pillantást vetnie a skald arckifejezésére.

-Jól van már! Itten se vagyok! A régi helytartó idején bezzeg nem volt ilyen nagy a pofád, mert féltél, hogy letépik a micsodád, és ledugják a gigádon! – óbégatott a nő, és fuvarosló méretű tomporát riszálva eltántorgott valamerre.

- Mit iszik? – kérdezte a rókaképű fickó, miközben egy fakupát helyezett a keze ügyébe.

- Va-va-valami erőset… ha lehet.

Araf egy manópálinkával később előhozakodott a kérésével.

- Szállás kéne, illetve egy jó javasasszony, aki kigyógyít ebből a francos nátháb…

- Ott van Barlika néne – vágott a szavába a fogadós. – Olyan kutyulmányai vannak, hogy még a halott is feléled. Grungbát is ő szokta gyógyítani.

- Jó, erre nem voltam kíváncsi. A másik az, hogy kéne néhány keménykötésű, megbízható zsoldos.

- Tudok párat, de ennek némi ára van – a hónaljszagú hájpacni közelebb húzódott, impozáns bajusza betöltötte Araf látóterét. – Egy arany.

- Micsoda?! – háborodott fel Araf. – Fabiotra! Ember, ennyi erővel a batáromat is felgyújthatná!

- Nézze, maga idegen – kezdte a fogadós. - Ez meg minden igyekezetem ellenére egy igen-igen hírhedt hely. Sok olyan szerzet tér be, akinek vaj van a fején, és az anyja nyakát is elvágná egy rézpetákért. Látja azt a sötét foltot a padlón? Vér. Két hete nyírtak ki itt valami szerencsétlen, pénzes flótást a nagy dínomdánom közepette, és még mindig nem tudtam eltüntetni. Csak jót akarok magának, jól ismerem az olyan alakokat, akik kísérőnek, zsoldosnak ajánlkoznak valaki mellé, aztán egy félreeső helyen meg kinyírják. No, áll az alku?

- Rendben, ami igaz, az igaz. Kiket ajánl? – sóhajtott a skald, mert belátta, hogy a pasas jól beszélt.
Korgan besöpörte az aranypénzt, majd az egyik asztal felé mutatott, ahol egy olyan társaság ült, mely messzire kirítt a kirovangi tahók közül.

- Hogy hívják a vezetőjüket?

- Tököm tudja, sosem láttam őket ezelőtt.

- MICSODA?! Maga alávaló gazember! Adja ide a pénzem! – tajtékzott a fáradt, éhes kereskedő.

- Szó sincs róla, az üzlet az üzlet. Nagyapó is ezt mondogatta nekem, amikor még kis pisis voltam. Ő is skald volt – vigyorgott a félszemű fogadós, és biztos, ami biztos alapon odahívta a melák kidobó embert. – Különben is, egész megbízható fickóknak látszanak.